Megpróbálom magamból kiadni, mind azt, ami bánt, ami fáj. Ami kihat a jelenemre. És kifog hatni a jövőmre is. Nem önsajnáltatás céljából írom le az elkövetkezendő sorokat; csupán azért, hogy végre próbáljam túl tenni magamat rajta... talán így majd jobban érzem magam.
A bátyám és én köztem két év van. Van egy (kleptomániás, drogos, hazudós, álszent, anorexiás) unokatestvérünk, akivel gyerekkorában mindig sokat volt együtt. Én is menni akartam, de nem engedték. A végén már nem is törődtem vele... magyarul beletörődtem, hogy én nem mehetek, hogy ki kell maradnom abból, amit ők csinálnak. Aztán telt-múlt az idő, Álmos és az unokatesónk már nem foglalkozott annyira egymással. Végül pedig odajutott a 'kapcsolatuk', hogy az unokatesónk velem kezdett el foglalkozni: eleinte motoroztunk, egész nap játszottunk, és mindenfelé elmentünk, amerre csak tudtunk. Aztán az utána következendő fél év számomra maga volt a pokol. Kisírt szemekkel (lelkileg összetörtem, és igen, még van, hogy egy fiú is sír!), állandó lelki furdalással telt minden estém. Aludni nem tudtam. Másfél óra telt el az ágyban, míg annyira kimerült lettem, hogy végre sikerült elaludnom... aztán volt, hogy esténként 2-3 órát bicikliztem, mire sikerült lenyugodnom, olyan ideges és zaklatott voltam! Ezek mellett még néha meg is vert. Elmondani pedig senkinek nem mondhattam el, mivel a bátyám nem törődött velem, a többi tesóm pedig még kicsik voltak hozzá. A szüleimnek szintén nem mondhattam el, hiszen meg voltam fenyegetve. Nem egyszer közelített felém a nagy késsel, illetve a bicskával. (Szerencsére nem használta.) Történt még egy pár dolog, szinte az összesnek az lett a vége, hogy engem megfenyegetett, én sírtam, ő pedig röhögött... a nyomoromon. Aztán egyszer s mindenkorra vége lett ezeknek: ő is felnőtt! Én pedig maradtam a magam módján gyerek. Teljesen magamba fordultam, nem voltak barátaim, a kezem pedig szét volt vagdosva. A boltba azért jártam, hogy pengét vegyek. A ruha boltokat meg állandóan a fekete cuccokért kutattam fel. Egy megoldást láttam: méghozzá azt, hogy véget vetek életemnek.
Mikor már beleestem a depresszióba elég durván, jöttek a szüleim, és ők is piszkáltak folyamatosan. Meg is írtam búcsú levelemet; majd elképzeltem, ahogyan felvágom az eremet, és meghalok. Később lenyugodtam, és eltereltem gondolataimat róla.
Ismét eltelt jó hosszú idő... a depresszióm csökkent. Álmos bátyám pedig elköltözött! Egy évig nem telefonált haza, nem jött ide, nem érdekelte, mi van a családjával! Mikor kilépett az ajtón, én már tudtam, hogy nem fogom látni... elsírtam magamat, hiszen szerettem. Időközben szerelmet vallottam, és elég csúnyán visszautasítottak. Összetört a szívem. Mindenki látta rajtam, utólag vissza is jutott a fülembe, hogy kérdezgették, hogy "mi van velem?"... Aztán letagadtam, hogy van bátyám, számomra megszűnt létezni, mikor nem keresett fel több mint félévig! De nem csak engem; a családból senkit. Nagyon szarul esett... végül egy év múlva hazatért. Még mindig kapcsolatban élt azzal a nővel, akivel elköltöztek. Nem foglalkozott velem még így sem, hogy hazajött. Próbáltam élni az életemet. Egyik nap feltűnt, hogy nincs itthon... megkérdeztem a nagymamámat, hogy "hol van az Álmos??", ő pedig mondta, hogy "a vidámparkba. A barátnőjével!" Én pedig azt hittem sírva fakadok, mert neki fontosabb volt egy lány, mint a családja. Tudta jól, hogy én még sosem jártam vidámparkba, és nem hívott volna el! Rádöbbentem, hogy valójában nem is szeret... Aztán szakítottak, és hirtelen elkezdett velem foglalkozni. Szárnyaltam az egekben, boldog voltam, hogy végre én is fontossá váltam számára. Aztán... lett egy új barátnője. Én pedig újra ott ragadtam, ahol előtte. Meg is jegyeztem anyámnak, hogy "velem nem törődik az Álmos. Annyira fáj, hogy csak a barátnőjével! Mindig csak a barátnői...!". Visszajutott a fülébe, és azt mondta, hogy "pedig szokott velem törődni". Igen, persze... és végül a dolog ennyiben maradt...
Persze, történt még egy pár dolog. Mint mikor megakart verni. Sose mondta ki, hogy utál... de tudtam, hogy utál! Hogy nem kellek neki... De már nem tud érdekelni.
